Hányattatásom 30. napja (2014.01.31)
...avagy „Köles”
Hozzászólás: [ITT]
Mindennapi kölesünket add meg nekünk Urunk!

Ahogy azt korábban, a „Lóti-futi feleslegesen” blogoldalon írtam, vissza akarok térni kicsit a köleshez. Megkóstoltam és ízlett, így nem értem, hogy miért lett száműzve a magyar konyhából és miért csak valami extrém úri huncutságnak vagy hiper-bio-hűdeegészségesenétkezem-természetesdevacak sztereotípiával terhelt dolognak hiszi az átlagember. Pedig semmi elvadultan egészségmániás elhivatottság nem szükségeltetik az elfogyasztásához. Nincs rossz íze (sőt, húslevesben elkészítve igazán kitűnő), tápláló és jót tesz a gyomornak. Akkor mi lehet az ok, amiért nem használjuk?

Sajnos a magyar konyha környékén ha megkérdezünk bárkit a köretekről, akkor a fiatalabbak a hasáb krumplit vagy a rizst említik, a korosabbak pedig esetleg hozzáteszik, hogy a nokedli sem kutya, főleg tejfölös-paprikás csirkével. Pedig a világ azért ennél jóval színesebb még akkor is, ha a kulináris élvezetek terén nem kalandozunk el távoli kontinensekre. Vagyis nem maniókára gondolok, nem sült banánra, de még csak nem is bambuszrügyre! Olyan köretekre inkább, amelyek nap, mint nap előfordulnak a piacon, vagy akár a konyhánkban is, de eszünkben sincs köretet készíteni belőle, pedig bizony nem rossz. Nekem ilyen például a cékla, amit sokan csak salátaként tudnak elképzelni, párolva, köretként semmiképp vagy a hajdina, amiről meg sokan nem is hallottak még. Maximum a „haj Dináról fúj a szél…” kezdető dal rémlik valahonnan. Nos, a kölest is felvehetjük ebbe a kivetett társaságba, pedig semmivel sem rosszabb étek, mint a burgonya vagy a rizs!

A középkorban a „mindennapi köles” az étkezés fontos, sőt sokszor egyetlen része volt. Mintegy tízezer éves múltra tekint vissza, a magyar írott történelemben 1190-ben II. Béla király említi meg egy oklevelében.

A kölesből sokféle étel (kenyér, lepény, kása-étel) készült, amely nemcsak a szegény parasztság eledele volt. A XVI. századi konyhaművészetben továbbra is a kedvelték a pépes táplálkozásban fontos helyet elfoglaló, a kenyeret és a tésztát pótló kásákat, amiket nemcsak paraszti, de még a főúri lakodalmakban is hagyományos ételként fogyasztottak.

A spanyol hódítások után megjelenő kukorica és burgonya, valamint a megerősödő keleti kereskedelem révén Európába özönlő rizs lassan kezdte kiszorítani, a nagyobb hozamú kenyérgabonák megjelenésével pedig a XVIII-XIX. századtól szinte teljesen megszűnt a termesztése kontinensünkön.

A köles (Panicum miliaceum) az egyetlen olyan gabonafélénk, ami a teljes értékű fehérjék mellett hét aminosavat is tartalmaz és lúgos kémhatású, ráadásul nem tartalmaz glutént, így a gluténmentes diétára kényszerülők és/vagy lisztérzékenyek is fogyaszthatják. Emiatt alkalmas betegeknek, különösen savtúltengésben, de növésben lévő fiataloknak, gyermekeknek is. Szénhidrát tartalmának jelentős hányada keményítő, ami szervezetünk számára igen jól hasznosítható energiaforrás. Magas a fűtőértéke. Kisebb arányban vízben nem oldódó rostokat, cellulózt és vízoldékony rostokat is tartalmaz, melyek elősegítik a normális bélműködés helyreállítását és fenntartását.

Persze nem magamtól vagyok ám ilyen okos! Találtam egy jó cikket a Hangadó oldalán, onnan copyztam be az okosságokat!

Nagy-nagy szerencse, hogy a magyar nyakas nép és főleg az Alföldön élő „nyakas parasztok” nem hajlandók mindig mindenben követni a divatos irányzatokat. Ennek köszönhetjük, hogy hazánkban egyáltalán foglalkozik még bárki köles termesztésével és hogy a napokban megkóstolhattam!

A finom köles titka, hogy nagyon sok vízzel (tejjel, húslevessel) kell főzni, mert legalább a négyszeresére megduzzad, mivel ha kevés a víz, akkor nem fakad ki, hiába főzzük sokáig. Így elkészítve az egyébként méter magasság fölé növő gabonát igencsak ízletes alaphoz jutunk, amit aztán szaftos, pörköltes ételekkel vagy épp gyümölcsdarabokkal, lekvárral is ízesítve ínyenc csemegékhez jutunk. Ki mit szeret, sósat vagy édeset…

Ma egész nap nagyon éhes voltam. Valahogy elszámoltam a mennyiségeket vagy nem tudom én miért. Valószínűleg túl keveset porcióztam. A kedvesem ugyan meggyanúsított, hogy én faltam fel a mézes bödönből a lépet, de igazából elég keveset ettem.

A többiek elmentek Tökölre, addig én csináltam nekik egy kis desszertet kölesből, remélem ízleni fog nekik. Én abból nem ehetek, mert vanília cukor van benne, meg amúgy is édes. Viszont a vacsorát nagyon várom! Meg a vacsora utáni borozgatást. Az elmúlt időszakban néha borozgatunk esténként és annyira jól esik az ital mellett beszélgetni. Persze, kalória, de ezek a dolgok úgy hozzátartoznak az élethez. Mindenre nem mondok nemet, mert akkor nem is érdemes foglalkozni az egésszel.

Olvastam olyat, hogy szénhidrát éhség. A stressz és a fizikai energiahiány válthatja ki. Én nem élek túl stresszes életet, bár mostanában stresszel, hogy nem haladok a munkámmal. A háttérben inkább a fizikai energiahiány állhat. Nem igazán az édességet kívánom, inkább a pékárukat. Egy jó nagy szelet fehér kenyér középvastagon megkenve körözöttel vagy házi zsírral, lila hagymával most az álmaim netovábbja. Vicces.

Zsiradékokat eszem – igaz keveset – de szinte mindig párolt vagy nyers zöldségekkel, esetleg gyümölccsel. Az aludttej is tartalmaz némi zsiradékot. Tehát nem a zsírok hiányoznak. Fehérjét is adok a belsőmnek. Pedig nem vagyok egy nagy pékárús! Még édesszájúnak sem mondanám magam (cukor, csoki nem érdekel), bár a finom tortákat lelkesen beburkoltam a fogyókúra előtt. Most mégis vacakul érzem magam, ez pedig nem jó! Eddig minden olyan jól ment, majdnem terv szerint. lehet, hogy most ért utol az éhség-sokk? Pedig nem az elmúlt hét volt a legkeményebb!

Na, majd meglátjuk!

komment írás
Neved: (Ha regisztrálsz, nem írhat más a nevedben!)

...Avagy a fogyókúra története szubjektív szemmel...