Motiváció. Ok. Indok a célkitűzésed eléréséhez. Vagyis mielőtt nekiállnál bárminek, tudatosítanod kell, hogy valójában mit is akarsz elérni.

Most valami olyasmit vártok tőlem, ami világmegváltó, de ilyennel nem szolgálhatok. Vélhetően egy nárcisztikus majom vagyok, de első körben jól szeretnék kinézni. Jó seggem van, domború mellkasom, széles válam, izmos testem. Kár, hogy ezt pillanatnyilag csak én tudom, mert a többiek elől elrejti egy kis jótékony zsírpárna, ami persze akár előnyös is lehetne, ha mondjuk az Antarktiszon élnék, de a mi klímánkon és civilizációs szintünkön azért nem létkérdés a védő zsírréteg megléte.

Vagyis ezt a külső réteget kellene valahogy lehámozni.

Jól akarok kinézni. Ki nem? Ez tehát az elsődleges ok. Aki ismer és szeret, az így is szeret, sőt vélhetően akkor is szeretne, ha dupla ilyen duci lennék, de azért nem fog utálni akkor sem, amikor karcsú leszek. Aztán meg utálom, hogy feszülnek rajtam a cuccaim. Persze, vehetnék egy számmal nagyobbat mindenből, de ha így tennék, akkor magam előtt is be kellene vallanom, hogy feladtam. Utálom, hogy kényelmetlenek a cuccaim, a székem.

Utálom, hogy szuszogok, ha fel kell szaladnom valamiért a lépcsőn, majd megfulladok, ha kirándulás közben emelkedő jön. Persze, mindig nehezebb lesz egy kicsit az átlagnál a kaptató számomra a velem született szívaritmiám miatt, de amiben most vagyok, az már botrány! Nem írhatom szervi okok számlájára, hogy kidöglök a legkisebb fizikai igénybevételtől is.

No és a végén, de nem utolsó sorban az egészség. Vegyük az izületeket: a normálisnál közel húsz kilogrammal többet cipelek a nap minden percében. Ez jórészt zsír. Igazán nem is tudom, hova fér el ennyi. Húsz kilogramm zsír kimérve negyven (!) darab félkilós csomag. Majdnem megtöltene egy bevásárlókocsit. Wazze! Én meg ezt cipelem. Hát hülye vagyok én? A szervezetem minden percben megküzd ezzel a halom félkilós csomaggal. A szívem, a tüdőm, meg egy rakat olyan szerv, amiről nem is tudok. Mindezek mindha állandóan csúcsra lennének járatva. Kopnak, fáradnak. Nem tudom pontosan mennyit vett ez el eddig az életemből, de nem szeretném, ha még csökkentené a hosszt. Szeretek élni. Akkor is szerettem, amikor minden rossz volt körülöttem. Akkor is ragaszkodtam hozzá, amikor szélsőségesen rossz körülmények közé sodort az élet. Akkor most, hogy nyugodtan, egészségesen élhetnék, miért ne kapaszkodnék bele?

Szóval fogynom kell! Bármi áron le kell fejtenem magamról a túlsúlyt. Hogy jól érezzem magam a bőrömben, amikor a kedvesemmel kirándulok a hegyek közt, hogy bezsebelhessem az elkapott, elismerő pillantásokat a társadalom nőtagjaitól és hogy ne murdáljak meg idő előtt!

A blogot azért kezdem el írni, hogy valami további motivációt adjon. Mert ugyebár ha már olvasták néhányan és utána feladom, az nagyon gáz. Kevesen vannak, akik szeretnek közröhej tárgyává válni, én sem tartozom közéjük. Azzal tehát, hogy olvasod, esetleg hozzá is szólsz, szinte kötelezel arra, hogy végigcsináljam.

Tehát hajrá!

...Avagy a fogyókúra története szubjektív szemmel...